Egy magyar hegymászó és természetfotós, aki nem vallja magát sem mászónak, sem fotósnak...
"Nem volt csúcsélményem! Mindig rosszul éreztem magam a hegyek tetején, pláne 8000 méteren. Az ember nem a hegyekre való”– véli Szendrő Szabolcs hegymászó. Szabolcs borzasztóan alázatos, ha a hegymászásról van szó. Ő olyan mászó, aki komoly eredményekkel büszkélkedhet, mégsem vallja magát hegymászónak. Természetfotói szinte másik világba repítik az embert. Szabolcs mégsem vallja magát természetfotósnak. A "nevezzük hegymászóval" mászási élményeiről, a hegyek iránti vonzódásáról beszélgettünk.

R: Tiszteled a magaslatokat...
Szendrő Szabolcs: Igen, én a hegyre csak felkéredzkedek, és ha szerencsém van, felenged. A nagyobb hegyeknél a hegy az úr, hiszen az olyan közeg, ahol nincs keresnivalónk. A kisebb magaslatokon lehet túrázni, de a 8000-es csúcsokra komolyan kell tekinteni.

R:  Ezt hogy érted?
Szabolcs: Nem a mi közegünk. A Mount Everest (8850 méter magas) expedíció előtt 1% esélyt adtam magamnak arra, hogy feljuthatok. Végül 7800 méterig mentem, eddig engedett a "Föld istenasszonya", a 38 Celsius-fokos láz 6000 méteren.

R: Nehéz expedíció volt?
Szabolcs: Normál úton mentünk a tibeti oldalról, ami technikailag nem volt bonyolult, a magassággal ellenben komolyan megküzdöttem. Nem tudtam enni, aludni és borzasztó volt a közérzetem. A 6400 méteren lévő táborba 38,5 fokos lázzal érkeztem, úgy éreztem: feladom. És nemcsak a mászást, az egész életet.

R: A csúcson töltött percek viszont biztosan mindenért kárpótolnak...
Szabolcs: Én is azt hittem, amíg csak a szakirodalomban olvastam róla. Mielőtt mászni kezdtem, úgy olvastam: hihetetlenül szép érzés a csúcsra érni. Én is ezt vártam, de nem ezt éreztem. Nekem mindig kész gyötrelem volt a hegy tetejére feljutni az akklimatizációs problémák végett. Például a tibeti Cho Oyun megmászásánál (8201 méter) alig voltam magamnál, az oxigénhiányos állapot és a fáradtság miatt, azt sem tudtam fiú vagyok vagy lány...

R: Közérzetileg szenvedés volt a csúcsra jutnod...
Szabolcs: Igen. A csúcs előtti métereket nagyon nehezen tehettem meg, azért fogalmazok feltételes módban, mert hosszú percek maradtak ki az életemből. Csak körvonalakban emlékszem a csúcsra jutásomra. Az utolsó emlékképem: mászok a csúcs irányába az expedíció tagjai után, már csak méterek lehetnek hátra, majd érzem, homályosodik a látásom, de tudom, követni kell az előttem haladót. Egy becsületes hegymászó ekkor visszafordult volna, ehhez nekem nem volt akaraterőm. A csúcs, csak félúton van!

R: Számtalan csúcson jártál, mégis hiányában vagy csúcsérzésnek. Hogy lehet ez?
Szabolcs: Igen, soha nem mertem önfeledten átadni magam azoknak a pillanatnak, amit az ember egy-egy magas hegy tetején eltölthet, hiszen a csúcson csak félúton vagyunk, vissza is kell jönni.

R: Egy amerikai expedíció hegymászóútját mutatta be egy televízió. A csapattagok között volt egy féllábú mászó is, aki arra panaszkodott, hogy négy-öt műlábat elhasznált az út során, mert nem bírták a terepet.
Szabolcs: Az én műlábam 27 évet bírt ki, nem a hegyek között, hanem itthon ment tönkre, amint egy villamos után futottam.

R: Kerültél már életveszélybe?
Szabolcs: Hát volt már olyan helyzet, amikor meg kellett volna halnom. A Kedar-Dome-n történt. 6300 méter magasan lehettünk Osváth Attilával, egy jégfalon kellett átmásznom. Az 50 fok meredek jéglejtőn azonban kicsúsztam. Zuhantam lefelé, közben hallottam, amint Attila azt üvölti "Szabcsi" - pedig nem volt látótávolságban, nem is hallhatta esésem . Éreztem, ezzel a szóval elköszönt tőlem, mert tudja, meg fogok halni.  A testem irányíthatatlanul, nagy lendülettel csúszott lefelé a havon, szó szerint sodródtam a halál felé, a 600 méteres függőleges fal irányába, ha ott leesek végem. Próbáltam csúszás közben megmarkolni a havat, de csak sodródtam, majd egyszer éreztem sikerült, és megáll a testem, pont a szakadék előtt. Túléltem. Folytattuk a mászást.

R: És most még mindig mászol?
Szabolcs: Nagy csúcsokra nem, csak baráti mászásaim vannak, nem bírja már a testem. Elhasználódott.

R: Lehet szó valami olyasmirõl, hogy az ember a mászással eltöltött hosszú idõ után már nem feltétlenül a csúcsra vágyik, hanem, hogy ott legyen a hegyek közt?
Szabolcs: Igen, errõl van szó. Elvágyódok, de ma már a fotózás, amit fontosnak tartok. Izlandra szeretnék visszamenni a nyáron, megint csak a fényképezés miatt.

R: A fotózás átvette a hegymászás szerepét?
Szabolcs: Mindig is fontos volt. Régebben még elõfordult, hogy a cél érdekében nem vittem magammal a gépet. Nem sokszor, de megtörtént. Például az Aconcaguan. Egyik társunknak tüdõödémája volt, és le kellett õt vinni. Balogh Géza barátom vállalta magára, hogy lekíséri. Mondta: Szabolcskám, ha ezalatt úgy érzed, hogy fel tudsz menni, menjél fel, mert nem tudom, hogy érek vissza. Neki is indultam, de olyan sok volt a felszerelés, hogy a fényképezõgépet inkább elrejtettem egy kõ alá. Aztán rossz idõ jött, visszafordultam. Késõbb megjött Géza, és végül is együtt jutottunk fel.

R: Ha jól érzem, a te pályád szép ívet írt le. Kezdõdött a sporttal, súlyemelés, kajakozás. Aztán a hegymászás, ami azért már egy kicsit más. És ez vitt el a mûvészetek felé. Szabolcs: (nevet) Nincs szó művészetrõl. Megpróbálom elhozni az embereknek azokat az élményeket, amiben részem volt. Nagyon sokan nem jutnak el ilyen gyönyörû vidékekre. Végül is, nekem sincs jogom, hogy a hegyek közt járjak. Egy lábam van, nyugdíjas is vagyok… De valami mégis oda vonz. Legalább így megpróbálok másokat is odavinni.

R: Hogy érted, hogy nincs jogod a hegyek közt lenni?
Szabolcs: Én igazából nem vagyok hegymászó. Mikor beválasztanak a csapatba, tudom, hogy nekem mindenképpen meg kell felelnem. Ha fél lábbal is, része leszek egy expedíciónak nem engedhetem meg, hogy ne érjem el a csúcsot. A többiek miatt vissza is kell érnem. Milyen kellemetlen lenne másoknak, ha mondjuk meghalnék. Elvisznek magukkal egy nem teljes értékű embert, aki aztán ott marad a hegyen. Szóval én csak felmegyek a csúcsra, meg lejövök, és mivel ezt sokszor csináltam, azt hiszik hogy jó hegymászó vagyok.

R: Tehát Te csak felmászol, meg lejössz, úgy teszel, mint a hegymászók, de igazából nem vagy az. Jól alakítod a szereped. Mik az ál-hegymászó legnagyobb eredményei?
Szabolcs: Hát ez egy érdekes dolog. Azt kellene mondanom, hogy a 8.000 méteres Cho Oyu megmászása volt az egyik nagy siker. A Kedar Dome keleti fala pedig a másik. Ez nemzetközi szinten is jelentõs volt. Én mégis azt tartom legnagyobb eredményemnek, mikor elõször érintettem meg az oszolyi sziklafalat, és azt mondtam magamban, hogy én fel akarok oda mászni. Ez volt az elsõ nagy lépés, a többi már csak fokozatbeli különbség.
R: Mi vonzott Téged a hegyek közé? Úgy érzem, a hegymászás szeretete már jóval azelõtt benned volt, hogy egyáltalán mászni kezdtél volna?
Szabolcs: Mindig vágytam oda, de sokáig nem mentem a közelébe. Elsõ idõben a kajakozás miatt. Minden idõmet az edzésre fordítottam. Azt mondtam, hogy meglátszik majd a versenyen az az idõ, amit nem készüléssel töltötök. Aztán a házasságom. Csak álmodoztam, olvastam róla, képeket nézegettem, és tudtam, hogy a hegyek közt megtalálom azokat a dolgokat, amit keresek: kaland, mozgás, szépség.

R: Hogyan rangsorolnád, ha lehet egyáltalán, amik fontosak a hegymászásban? Gondolok itt a csúcsra, a természetre, emberekre.
Szabolcs: A legfontosabb, hogy kivel mászom. Jó csapattal érdemes bárhová elindulni, hiszen te is tudod. Végül is, a mászópartnered az, akivel megosztod ezt a gyönyörû élményt. Rá bízod az életed. Ha nincs meg az összhang, sokkal nehezebb. Aztán a hegyek. Fontos, hogy tetsszen, hogy vad legyen, és szép. A szépség nagyon számít. Ha megvan a jó mászópartner és a hegy, akkor elkezdünk gondolkodni, hogy jó lenne valami vadat csinálni. Akkor az lesz a leglényegesebb. A csúcs. Ez az, ami idõvel megváltozott. Most már a hegy szépsége a legfontosabb.

R: Nekem úgy tűnik sokat gondolkozol, nem csak a hegymászás kapcsán, de úgy általában is. A hegyek közt töltött idõnek mennyi szerepe van ebben?
Szabolcs: Nem vagyok én filozófus, nincsenek magvas gondolataim. De a hegyek közt rengeteg ideje van az embernek, hogy odafigyeljen arra, ami történik. Szándékosan nem viszek a hegyek közé könyvet, walkmant, ilyesmit. Meg akarom élni az út minden másodpercét. Nem csak akkor, amikor jó dolgok történnek. Hanem amikor nehézségek jönnek. Amikor nem mennek jól a dolgok. Mert olyankor is történik valami, ami fontos, és azt sem akarom elmulasztani. A hegyek közt járva megérzi az ember, hogy mi is a helyzet. Hogy milyen kicsik vagyunk, és milyen nagy a természet. Néztem múltkor a tévét, és ott mondták, hogy a Kairó-Dakar autóverseny résztvevõi legyõzik a sivatagot. Azt gondoltam, a sivatagot nem lehet legyõzni. Amikor feljutok a csúcsra, nem azt érzem, hogy legyõztem a hegyet. Hanem beleláttam, hogy milyen kicsike is az ember. A természetet nem lehet legyõzni.

R: Vagy nem érdemes.
Szabolcs: Pontosan. Akkor lesz baj, ha végül sikerül felülkerekedni a természeten. Ha majd visszafelé folynak a folyók, rájövünk, hogy mégsem gyõztünk.

R: Mit tanácsol azoknak, akik csak mostanában kezdenek ismerkedni a hegymászással? Nincsenek éppen könnyû helyzetben: a hegymászás nagy mértékben tagozódik, kialakult a teremmászás, ahol már nem szükségesek az igazi sziklák, különvált a sziklamászás, a mesterséges mászás, az expedíciózás. 
Szabolcs: Nem is tudom, kell–e tanácsot adni. A nagyobbik fiam most kezd érdeklõdni a mászás iránt. Nem erõltetem. Ha igazán érdekli, akkor úgyis a hegyek közt köt ki. Az is jó, ha valaki csak teremben szeret mászni. Fantasztikus dolgokra képesek a teremmászók, szinte el sem hiszem. Egyszer talán kimennek a hegyek közé, felnéznek, és azt gondolják, érdemes megpróbálkozni a sziklákkal is.
Végül is, lehet az ember egylábú, kétlábú, háromlábú…a lényeg, hogy mindenki mássza meg a maga hegyét.