Sziklamaszas.com

Smolo, ébredj, idő van! Félálomban megreggelizek. Puerto LaCruz városszéli halász negyedében egy taxiból négy fehér ember száll ki. Atyaisten, ez durva, itt se szeretnék este egyedül sétálgatni. Szerencsére velünk van Francisco (egy helyi mászó), így aránylag biztonságban érzem magam.
A reggeli halászatból visszatérő halászokra való egyórás várakozás után, kiharcolunk magunknak egy csónakot. Beindítjuk a motort, és végre elindulhatunk a Psicobloc-nak nevezett bulira! Nyugodt a víz, de azért amikor kihajózunk a nyílt vízre, lehet érezni a tenger erejét. Nem egészen egy óra csónakázás után megérkeztünk.

A szektor szépen kiépített, a víz gyönyörűen tiszta, a szirt magassága DWS-es (szóló mászás a mélyvíz fölött) mászásra van teremtve. Minden út a csónakból való felkapaszkodással kezdődik. A felesleges cuccokat a parton hagyjuk és csak a mászó cipőt, törülközőt és vizet viszünk magunkkal. Közeledünk a szirthez: "Gyere, gyere, bueno, még egy méter, gyere, gyere, ok, mehetsz." Erősen megragadom a kezdőfogást, lelépek a fedélzetről és egyszerre csak egy teljesen más világban érzem magam. Itt egyedül vagyok, rajtam kívül csak szikla, tenger és a nap. Semmire és senkire sincs szükségem, nincs biztosítóember, se kötél, beülő vagy matrac semmi. A testem és a fejem csak a lépéseimre, mozdulataimra figyel. Nem félek, nem érzem a magasságot. Ujjaim a fogásokat kutatják, amelyeket a tenger alakított ki az évezredek során. Lyukat cserélek, jobb láb magasat lép, másik láb megkapaszkodik, bal lábamat csúsztatva feljebb húzom, jobb kezemet ismét a fogásba. Csüngök, mint méh a mámorító nektáron. Egyszer csak a hajós srácok kiáltása szakít ki a nirvánából. Ugorj, ugorj, ne légy puhány. Kezdek észhez térni és pillanatok múlva mindent másképp látok. Az út végén állok a szirt szélén, karjaim a félelemtől görcsben tartják a fogásokat, és amikor lenézek, a tenger kurvára mélyen van alattam. Arccal a tenger felé fordulok, utoljára kifújom magam (hiszen a lihegésre még lesz időm) pár másodperc múlva sassá válok, amire mindig is vágytam. Az agy és a test is teljes erővel dolgozik, és próbálja irányítani a repülést. Egy rendes ütés után mélyen a tenger vízszintje alá merülök a kellemesen hideg vízbe. Kinyitom a szemem és a körülöttem lévő buborékokat nézem, talán itt még szebb, mit odafönn. Két tempó a napfény irányába, és a test az első levegővétel után, magától felkiált, mint a hasadékból kiszabaduló eufória.

Az öbölben eltöltött néhány órás mászás után átmentünk egy másik helyre. Ez egy kis sziget a nyíltengeren, az anyaga rosszabb, a sziklaszirt az infók alapján magas, az utak eleje a háborgó tengertől nedves. A három kapitányunk (tizenöt év körüli srácok) teljes erővel azon vannak, hogy össze ne törjön a hajó, nekünk szintén van mit csinálnunk, hogy biztonságosan a tenger feletti kis teraszra jussunk, ahonnan az utak kezdődnek. Néhány sikertelen próbálkozás után a teraszon állunk, ahol a szirtnek ütköző hullámok félelmetesen dübörgő zaja hallatszik, és a körülöttünk háborgó tenger adja világosan tudtunkra, hogy ki itt az úr. Az ugrás után veszélyes ismét a teraszra jutni. Bakot kell tartanunk, hogy a hullámok ne vágjanak neki a sziklának.
A mászás itt kalandosabb, és a magasság növekedésével érzed, ahogy az adrenalin a mélyen a bőröd alá jut. Délután fél négy után a kapitányaink visszahívnak a hajóra. Az év ezen időszakában az apály három és négy között kezdődik, tehát jobb hamarabb visszatérni. Az áramlások erősek és ilyen kicsi hajón néha szinte lehetetlen hazajutni. Útközben megállunk még az utolsó szakasznál, amely habár alacsonyabb, de ellenben boltozatosan lecsüngő. A tenger feletti hülyéskedés alatt megfeledkezünk az időről és fel sem tűnik az egyre erősödő szél.

Csak a hajóban töltött néhány óra után kezd tudatosulni bennem, hogy a tenger rendesen háborog és a hajót kedve szerint dobálja. A kapitányok tekintete megerősít abban, hogy késő van, és komoly problémáink lesznek a visszaúton. Mindnyájan beszállunk a hajóba és ledőlünk. Háromnegyedórás hajóút vár ránk a nyugtalan tengeren. Mintha ez még nem lenne elég, durván az út harmada után megáll az egyik motorunk és egyhelyben állunk. A hullámok óriásiak! Az áramlás azt csinál velünk, amit akar és a hajónk egy motorral szinte irányíthatatlan. A srácok szüntelenül próbálják megjavítani az elromlott motort, Francisco lehajtott fejjel énekel valamilyen imát, mi csak megrémülve nézzük, hogy mi fog történni. Az idegességtől inkább elkezdem a vizet kimerni a csónakból, feleslegesen, mert minden hullám után csak több lesz. A benzin elég, néhányszor egy pillanatra beröffen a motor, mi a rohadt élet van vele? Megpróbáljuk kitisztítani a benzincsövet. No, gyerünk, rajta, anyádat indulj be! Alleluja!!! A fiatal halász megcsókolta a kezét, amivel keresztet vetett, a motor hihetetlen fordulatszámra felpörgött, és a hajónk végre megmozdult. Életem leghúzósabb hajózása után, csuromvizesen kiszállunk a halásztelep kikötőjében!

Ui.:(a halászoknak): A hálótok legyen mindig teli, és a hajóitoknak legyen mindig erejük hazatérni! Kapitányok, köszönjük!